A Küszöb

 

A  K ü sz ö B

I.

            Szoktál azon gondolkodni, hogy mekkora mélysége van a felettünk elterülő csillagos égnek? Mert Jónás elég gyakran gondolt erre. Legfőképp az foglalkoztatta, hogy mi lenne gravitáció nélkül? Az ég fent van vagy lent? És ha lent van? Belezuhannánk a csillagösvénybe? Jónás nem csak gondolt erre, amikor szűretlen sörével, kempingszékén, esténként az eget nézte. Tudta. Bocsánat. Volt egy előérzete, hogy ez megtörténhet. Nem! Tudta, hogy meg fog történni. Higgyétek el! És félt is tőle. Nagyon félt. Számára nem az volt a kérdés, hogy hogyan, hanem az, hogy mikor.

            És ahogy ott ült, hirtelen könnyebbnek érezte a testét. Sörcseppek emelkedtek a levegőbe és elúsztak a retinája előtt. A következő pillanatban azon vette észre magát, hogy oldalra fordul és kempingszék kiszalad alóla és a sötét mélységbe zuhan. Olyan gyorsan történt mindez, hogy ésszel fel sem tudta fogni. Teste mégis ösztönösen reagált, mintha genetikailag kódolták volna sejtjeiben. A következő reakciója az volt, hogy két kezével a fűbe kapaszkodott. De ez közel sem volt elég. Elsőre a lábai, majd az egész teste felemelkedett és a sötét végtelenbe lógott. A lent volt fent és a fent volt lent. Fűszálon múlt az élete. Egy milliszekundum erejéig ott lógott a semmibe. Aztán azon sem. Mindannyian tudjátok, hogy milyen, amikor virágot szakítunk le a réten, van az az érzés, ahogy a szár ketté szakad a kezedben. Jónás is ezt érezte. Az arcára festett páni félelem elárult mindent. Görcsösen szorította az ujjai között kikandikáló fűszálakat. A remény utolsó fűszálait. Aztán fordult vele a világ és még időben megkapaszkodott a teve kantárjába, mielőtt arccal a homokba zuhanhatott volna. Nehezen sikerült újra idomulni a sivatag hajójának mozgásteréhez. Gyere már! Sietnünk kell! Kiabált hátra az előtte lévő tevét vezető, fekete abajába burkolózott nő. Arcát fekete kendő takarta. A hátukban loholó homokvihar ellen próbált védekezni. De amire Jónás megértette, hogy mi történik, teste megint csak hamarább reagált és olyan hirtelen fordult hátra, hogy szinte érezte, hogy gondolatai kiszakadnak koponyájából és elvegyülnek az őket elnyelő fergetegben. Az arcába csapódó homokszemcsék, akár éles pengék, véresre marták a bőrét. De vérének sós íze, mégis megédesítette a következő pillanatot. Egy hatalmas aranykupola alatt állt, fülledt melegben, oszlopcsarnokban. És gyerekkacaj vegyült a légbe. Olyan élesek voltak, hogy bele hasadt a füle. Egy szőke nő, azúrkék, drágakövekkel díszített selyemköntösben, ült egy terebélyes ágyon, gyermekeinek olvasott mesét a tengerről és a bálnáról. Az egyik virgonc kisfiú, elkapta a könyvet, találkozott a tekintete Jónáséval, majd gyorsan összecsapta. Azon nyomban hullámok törtek be az oszlopok között az aranykupola alá. És Jónás érezte, hogy megfullad tőle. Az ég elsötétült és mogorva hullámok fogták közre a csónakot a háborgó tengeren, minden erejét fölülmúlva próbált evezni, de hogy hova, azt ő maga sem tudta. Nem volt egyedül. Egy férfi tűnt fel a csónak másig végében. Ő is ugyanúgy evezett. Nem fog sikerülni! El fog nyelni mindkettőnket! Ordított torkaszakadtából, arcába ragadt fekete hajszálai mögül. De amire Jónás megkérdezhette volna, hogy a hullámóriásokra gondol-e vagy sem, egy monstrum tintakék szája nyelte el őket és azzal be is zárult a kör.

            Zilálva, izzadságtól átázva, levegő után kapkodva szökött fel az ágyon. Felébredt. Megint. Szerencsére.

II.

            A reggelek nehezen indultak. Világosság volt odakint, de a Napot sosem látta. Ha nem is soha, de mostanában biztosan nem. Nem véletlen volt olyan érzése, hogy egy hatalmas bálna gyomrában van, ott él, házastól, kertestől, lelkestől, mindenestől. Amikor Az felszínre emelkedik, a bőre áttetsző lesz, az égnek hitt bendője és a benne rejlő világ pedig kivilágosodik. Amikor alámerül, jönnek a hosszú éjszakák, az álmok és az ég végtelenül mély kéksége. Csak a másik férfit nem találta sehol, akit vele együtt nyelt el a tenger szörnye.

            Jónás volt a hátrahagyott. Mindenki eltűnt körülötte. Csak ő maradt. Itt. Reggeliztek éppen. Csillogó szemekkel mesélt neki valamit. A felesége. Aztán csak búcsú nélkül eltűnt, mint az a fekete abajába burkolózott nő a sivatag porfellegében. Igen, azóta a reggelek nehezen indulnak el. Maga mögött hagyta az ágyat és kilépett az előszobába. Jobbra egy ajtó volt. Valamikor a fürdőszoba. De már nem volt benne biztos. Olyan rég nem használta, hogy éveknek tűnt. Pedig tudta, hogy ez lehetetlen. Hisz a tegnap reggel tűnt el a felesége. Vagy az holnap volt? Könyörgő hangok törtek át a fürdőszoba ajtaján. Ezek a torz, messziről jövő hangok zökkentették ki minden áldott reggel gondolataiból. Félt ezektől a hangoktól. Ismerősek voltak, de mégis félt tőlük. A szőrén szálán eltűnt macska szőre szállt a kijárati ajtón beszűrődő világ fényében. Az eltűnt ismerősök visszatérő motívumainak gondolatára lépett át a küszöbön. Gyorsan megmosakodott a kerti csapnál, majd leült a ház elé a kőlépcsőre, hogy megkávézzon. Korgó gyomorral várta minden reggel a reggelit. Tudta, hogy már csak idő kérdése, kilép a házból, megteríti a kis kerti asztalt és leülnek reggelizni. Majd újra eltűnik. Nem! Jónás attól a naptól fogva, soha többé nem reggelizett. Vagy az csak holnaptól volt? Leült a ház elé a kőlépcsőre és forrón itta meg a soha el nem készülő kávét, ezt minden reggel csakis a felesége főzte meg.

            Minden reggeli után, elindult, hogy a kert végében átvegye a postát. A postaládát nem ő készítette. Ahogy a galambdúcot sem. Egyszerűen csak itt volt. Mindkettő. Hogy miért? Azt nem tudta. Hát a levelekért! Melyeket hófehér galambok hoztak, minden csengetéskor. Mert hogy mindig biciklivel érkezett. Csengetett és a galambok elkezdtek özönleni az égből. Hozták a leveleket. Melyekben nem volt semmi több, csak egy-egy név. Nem tudott róluk semmit. Talán az eltűnt családtagjainak nevei voltak ezek. De nem tudhatta biztosra. Mégis, minden nap lelkesen és örömmel teli mosollyal nyitotta ki ezeket a leveleket. Boldogsággal, szeretettel, vágyakozással töltötték el. Valahol valakik gondolnak rá is.

            Este begyújtott a rézkályhába és amikor már barátságosan dorombolt benne a tűz, megtöltötte a vízforralót és odatette forrni. Teafüvet vett elő, teatojást, lepattogott, zománcos pléhcsészét. Egy pillanatig leült a kanapéra, tűzzel szembe, és hagyta, hogy nyári napokat rajzoljanak arcára a rézkályha résein kiszűrődő fényszilánkok. Egy kis időre révbe ért és tekintetével kihorgonyzott a fény partjain. Az éjszakába belehasító hátborzongató sikoly szakította ki révületéből. Igaz, nem először hallotta már, de minden alkalommal meghűlt benne a vér. Közben a víz felforrt. Gőzfelhőt eregetett, mint török basa a pipafüstöt a nargilán. Rakott a teafűből, leforrázta. Várt. Komótosan. Mintha ez lenne az utolsó lehetősége teát főzni. Majdnem elkacagta magát a gondolaton. De mi van ha mégis? Lehet, hogy ennek sem ér már a végére, és a holnap esti volt az utolsó? A napok összefolytak. Nagyon sóhajtott. Fogta a kempingszékét és kiült az udvarra. Ám ahogy belekortyolt, fordult a világ. Zuhanás. Porvihar. Gyermeki kacaj. Háborgó víz. Ébredés.

III.

            Legtöbbször nehezére esett eldöntenie, hogy mi a valóság és mi az álom. Leginkább az álmai tűntek valóságosnak és az élete volt az önmagából kifordult szürreális álom. Ezen gondolkodott, miközben tekerte a biciklit a kert vége fele és görcsösen nyomkodta a fémcsengőt. Az pedig szólt. És a galambok hozták a leveleket. Melegség töltötte el szívét, amikor sorra kibontotta a leveleket. Nem tudta kik azok, de határtalan örömmel nézegette. És ahogy ott állt, a kert, a távoli mezők virágba borultak. Rózsaszín virágok nyíltak mindenfelé. Felhőtlen nevetés tört ki belőle. lelkének kivetülése volt. Teljesen megfeledkezett önmagáról, a környezetéről, egyszerűen csak boldog volt. De aztán megint hallotta az éjszakai sikolyt. És megrettent. Nappal sosem hallotta ezidáig. Valami megváltozott. És akkor elkezdett esni a hó.

            Gyönyörű hókristályok szálltak a légben. És csak hullt és csak hullt. Szüntelen. Beborított mindent, a virágokat, az egész földet. Jónás érezte. Hóesésként sírt a lelke. Szaporán megfordította a biciklijét és megfagyott ujjaival, fehérlő leheletének csóvájával igyekezett vissza a házhoz. A biciklit a földre dobta és szaladt volna be házba, amikor újra sikoly hasított a levegőbe. Mostmár egészen közelről. A patak partján. Ott van. Közeledik. Őt akarja. A dermesztő felismerés mégis léptekre bírta. Határozott lendülettel indult el a patak irányába. Mogyorófák között átlesett. De gyorsan földbe gyökerezett a lába. Egy hófehér unikornis feküdt a földön, üres tekintetét rá szegezte. Bendőjéből falatozott egy torzonborz szörnyeteg. Egy óvatlan pillanat. Ág reccsent. És meglátta őt a leviatán vörös lángokban égő szeme. Sikoly. Most ő következett. Jónás lélek szakadtában rohant a kis ház fele. A szörnyeteg mögötte egyre nagyobb lett, és egyre csak közeledett. Nem tudott elmenekülni előle. Az ég teljesen elborult, tombolt a szél és a súlytalanság állapotába lépett a tér. Már nem látta maga mögött a nyomában loholó szörnyeteget. Az egész mindenség volt már maga a sötétség. Tárgyak estek áldozatul a végtelen űr szippantó erejének. Alig bírt a földön maradni, érezte, hogy azonnal belezuhan ő is. A ház cserepeit virágszirmokként ragadta magával az ég. Jónás látta, hogy a ház is mindjárt a végtelen sötétség rabja lesz. Mégis ez a kis, recsegő-ropogó ház volt az utolsó mentsvára. Még időben sikerült átlépnie a küszöböt. Becsukta maga mögött az ajtót, és mint a fába szorult féreg, csak nyüszített és sírt. Aztán hangok töltötték ki a házat. Az ajtó. A fürdőszoba ajtaja. Most fényárban úszott. Félt. Nagyon félt. De amikor a biztonságot nyújtó ház falai omladozni kezdtek, döntött és berontott a fénybe.

            Elvakították a fények. Megszűnt körülötte a tér. Hófehér plazma vette körül és a felfoghatatlan messzeség. Tüdejére nyomás nehezedett. Nem kapott levegőt. Orrlyukai és szája megteltek vele. A fojtogató érzés egyre jobban rá telepedett. Aztán lábai alatt árnyak kúsztak feléje. Mint tejbe cseppentett tintafolt, kúszott, terjeszkedett. Octopus módjára nyújtogatta végzetes karjait. Jónás elkezdett úszni felfele. Nem tudta, hogy hova, hogy miért, hogy van egyáltalán amiért? Végtagjai már teljesen elzsibbadtak. De küzdött, de harcolt. Lábaira tekeredtek már a polipkarok. Ekkor látta meg a közeledő felszínt. A hullámzó felszínt. Mely fölött éltető levegő vár és feloldozás, mely megsegít. Csak még egy kicsit. Csak még egy kicsit. Csak még egy kicsit.

            Arca felszínt ért, tüdeje megkönnyebbült és a kórházi ágy körül, lassan beúsztak homályos látóterébe az örömtől sírva fakadt családtagjai...