A nevem PIROS. Az enyém KÉK

A nevem Pir❤s.

                    Az enyém K💙k

          Még egy picit jobbra. Szólalt meg egy idegen hang az optikai keresőbe kukucskáló lány háta mögött. Ösztönösen, kissé jobbra is fordította a fényképezőgépet. A látóhatárból eltűnt a Santa Maria del Fiore előtti keresztelőkápolna és a harangtorony részleges takarásában, a jobb oldali épületsor egyik átlagos épületére esett a gép fókusza. Gelato? De hiszen ez… Engedte le a gépet a lány, majd a mögötte álló idegen felé fordult. Meghívhatlak egy fagyira? Kérdezte az olasz fiatalember, sármos mosolyával. Volt benne valami eredeti, valami megfogó, biztonság és csupa kedvesség áradt belőle. Spontaneitással átitatott képeslap volt Firenze óvárosában. Üstökén szürke Charleston sapka pihent, arcát borosta fedte. A nap sugarában csillogó kék szembogarai pedig teljesen rabul ejtették a lányt.

          Elhagyva a Dóm-teret, fagyi tölcsérrel a kezükben, végig sétáltak a Via del Proconsolo-n, majd a dell’Anguillara-n, és végül a Santa Croce előtti téren találták magukat. Nagyokat kacagtak. Az olasz férfi finoman a lány derekára tette kezét, a lány pedig alig észrevehetően megigazította hullámos barna haját és a lenge piros ruhát, amit viselt. Még nem is mutatkoztunk be. Szólt hirtelen és máris nyújtotta kezét a lány felé. A lány viszont megtorpant egy pillanatra, elmosolyodott, majd lassan az erős férfikézbe csúsztatta ápolt, finomka kezét. Az én nevem Piros. Enyhe zavar futott végig az olasz férfi arcán, de tetszett neki a játék és ehhez híven mutatkozott be ő is. Az enyém pedig Kék. Fél szemmel lepillantott sötétkék szövetnadrágjára, melybe egy hófehér ing volt hanyagul betűrve. Piros tekintete a férfikézről tovább haladt fölfele a karján, a könyöke tájékán felhajtott ingujjra, aztán találkozott a mindent elsöprő szempárral. Kék soha nem felejtette el ezt a pillanatot, még annak ellenére sem, hogy nem volt több egy időben alig mérhető kósza villanásnál. Évekkel később, amikor már megfestette a Santa Croce előtti szerelmespár-t, még mindig várt a soha el nem jövő pillanatra, amikor újra magához ölelheti ezt a csodálatos lányt.

          Az egész délutánt együtt töltötték, a Mercato Centrale-ban ebédeltek, átsétáltak a Ponte Vecchio-n, a naplementét pedig a Piazalle Michelangelo-n nézték végig, ahogy az aranymámorban úszó napkorong elmerül a távoli, sötét hegyvonulatban, az ősi városon átfolyó Arnó vize fölött. A vacsorát a Dóm-téren fogyasztották el és hideg vörösborral ágyaztak meg a nyári melegben fulladozó éjszakának. Piros sosem adta könnyen magát, mindig elővigyázatos volt, de ez az alkalom más volt. Olyan érzések kerítették hatalmába, melyek ledöntöttek minden gátat és falat, amelyek eddig a védelmére szolgáltak. Volt valami Kékben, mely teljesen elvarázsolta. Talán ez lenne a szerelem első látásra? Kék tudta, hogy az volt. És öregkorában, amikor már eljárt fölötte az idő és hímvesszőjét csak akadozó vizelésre tudta használni, a hőn szeretett lány gondolata mégis elég volt ahhoz, hogy megpezsdüljön elmeszesedett ereiben a tesztoszterontól lüktető vér, holott lopva, a gondolattól is elvörösödve, már csak régi szép emlékként virágzott lelkében az aktus elfeledett örömmámora.

          Kék, az Arnó menti bérházak egyik stúdió apartmanjában élt. A mennyezetet égboltnak festette, amelyen mindig ragyogtak a csillagok. Alig volt valami a szobában: az imitt-amott kopott parkettán egy mindig vetetlenül hagyott ágy pihent, néhány feslett bútor, mindenfele elkezdett és félbehagyott festmények és ecsetvonások. Egy állólámpa állt őrt, az ágy mellett, leginkább fogasként, az elhasznált, mosásra váró ingek számára. A szoba végében pedig apró ajtó és terasz nyílt, mely az Arnóra, az Uffizire és a mögötte magasló Palazzo Vecchio öreg tornyára nézett. Piros, elnyűtt pokrócba burkolózva lépett ki a teraszra. A hajnal frissessége libabőrössé tette a pokróc alatt megbújó pőre testét. Vagy talán más volt az oka? Ajkába harapva, lehunyva éjfekete szemeit, az elmúlt éjszakára gondolt: ahogy Kék átölelte, ahogy beléhatolt, és ahogy a fiatalság tüzes hevességével feloldódtak egymás izzadságában. Szenvedélyes éjszaka volt. Már csak a puszta gondolattól is megkeményedtek mellbimbói és bizsergést érzett odalent.

          Két nappal később, Piros hazatért Amerikába. De az Amerigo Vespuccin várakozva, megígérte Kéknek, hogy a tavasz első napján visszatér és a mindkettőjük kedvenc festménye előtti padon, a Vénusz születésénél, találkoznak az Uffiziban. Abban a pillanatban, mindketten hittek benne, de ahogy elengedték egymás kezét és Piros elindult a kapuk felé, valami elszorította torkát, nem tudott nyelni, és éjfekete szemeit feloldotta a könny. Kék, a férfi büszkeség és naivitás édes párosában égve, hitt az elkövetkező tavasz biztos ígéretében. Minden nap ezzel ébred és ezzel feküdt le. Így telt el egy év és jött el a tavasz első napja. Kék, Botticelli mindent elsöprő festménye előtt állva, fess legényként, feszesen, nyakkendőben és mezei virágcsokorral a kezében, küzdött a barátai által csak plátói szerelemnek csúfolt vádakkal szemben. De Piros nem jött el, ahogy a következő és az azt következő napokban sem. Szívének dörömbölése lassan elcsitult, lelkesedése alább hagyott, de a tavasz utolsó napjáig nem adta fel. Ott volt minden áldott nap, napkeltétől napnyugtáig, amíg ki nem dobták az Uffizi épületéből. De aztán becsapottnak érezte magát. Dúlt-fúlt mérgében. Gyűlölettel vágta földhöz a kilencvenkettedik virágcsokrot a Piazza della Signoria macskakövein. Ott toporzékolt, míg valaki rá nem szólt, hogy szedje össze a szemetét, amit a téren hagyott és takarodjon el onnét. Kék, védekezni akart, hogy ez nem szemét, hanem egy beteljesületlen szerelem halára ítélt virágszirmai, de aztán csak megszégyellte magát és lehajtott fejjel elballagott hazafelé.

          Júniusban ki sem kelt az ágyból. Annyira elhagyta a lélek, hogy a családban már a temetésére készülődtek. De júliusban új nap kelt fel, elhagyta megsavanyodott szobája levegőjét és leitta magát a sárga földig. Aztán elhatározta, hogy öngyilkos lesz. De egy egész hónapi próbálkozás után feladta a dolgot, sehogy sem sikerült belefúlnia az Arnó vizébe. Sajnos, minden alkalommal kimentette valaki. Végtelenül szerencsétlennek érezte magát, aki még a saját életének sem tud véget vetni. Majd csak augusztusban kezdett tisztulni a feje és átlépett az elengedés küszöbén. Nosztalgiázva járta körbe a várost és a múltból táplálkozva próbált beletörődni a visszafordíthatatlanba. Ősztől elindult a megtisztulás időszaka, két végről kezdte el égetni a gyertyát, örömlányokhoz járt, felkereste a város éjjeli pillangóit, magányos estéin pedig a Ponte Vecchio alatt tanyázó vénséges vámpírral folytatott eszmecserét.

          Lassan eltelt egy év és Kéket újabb kudarcok érték. De már nem fájt neki annyira, mint azelőtt. S bár sosem feledte el Pirosat, az évek során egyre könnyebb lett. Megismerkedett egy olasz lánnyal, elvette feleségül. Családot alapítottak. Közben ismert festő vált belőle és az Uffiziban dolgozott, mint restaurátor. Gyönyörű kertes házba költöztek és eladta a több évnyi múzeumi porral behintett stúdió apartmant. Még utolsó nap is, mikor átadta a kulcsot, érezni vélte Piros emlékekkel teli illatösvényét. Rossz szokásától azonban nem tudott megválni és minden tavasszal ott várakozott Vénusz születésénél. Egész életében Pirosra várt. Így röppent el fölötte az élet, így látta felnőni gyerekeit, felcseperedni unokáit, így temette el feleségét is. Sosem tudott igazán örülni semminek, mindig úgy érezte, hogy az élete a következő tavasszal kezdődik csak el. És minden tavasz elmúltával egyre szánalmasabbnak érezte magát. Így pocsékolt el egy visszafordíthatatlan életet a vágyakozás bódító csalfaságában. Aggastyán lett belőle, akinek a művészetek városa, bármennyire is szerette, csak felesleges púp lett a hátára. A régi élet szivárványait elsodorta a szél, az éjszakai pillangók elrepültek, az örömlányok kiégtek az alkonyat leáldozó fényében, még a vénséges vámpír is egy másik városba költözött el. De ahogy minden körülötte, ő maga is bele vénült a város kövezetébe. Megőszült, meggörbült, látni is alig látott már, elsötétült a világ körülötte.

          Hetven évvel később, a tavasz első napján, Kék, még mindig kitartóan várt a sors ígérte szerelemre. Már nem Piros eljövetelében hitt, sokkal inkább egy makacs megszokás rabjává vált. Kapaszkodó volt, és egyben válasz egy elpocsékolt életre. Az igazság azonban valahol félúton találkozott a valósággal, mert Kék nem szívesen hagyta volna meg a lehetőséget arra, hogy elhalasszon egy évek óta várt találkozót az ifjúkori szerelmével. Elaszott két kezét ölébe fektette és úgy nézte Botticelli Vénuszát, már alig látott belőle valamit, többnyire csak az előtte elúszó turisták sziluettjét. És ahogy ott üldögélt a pad szélén, mellette a hatezerháromszáznegyvenkilencedig virágcsokorral, egy idős hölgy gurult oda mellé tolókocsin. Az egész életét kerekesszékben élte le, visszautazása napján autóbaleset szenvedett, ez vetett véget dédelgetett álmaiknak. Amire elfogadta önmagát, eltelt az élete, és hetven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bátorságot merítsen. Most hogy itt volt, már nem félt. Hetvenévnyi várakozás csak megnemesítette mosolyát, mint jó bort az idő. Kékre nézett, majd ráncos, öregfoltos kezét az elaggott férfikezek közé csúsztatta. Kék arca azonnal megváltozott, szemei megteltek könnyel. Az én nevem Piros. Szólt az idős hölgy. Az enyém pedig Kék. Vigyorgott fiatalos hívvel a szoknyapecér öregúr.