Az Olíva Poszáta

 

A Z   O L Í V A   P O S Z Á T A

 

 

                    Dallos Teri, leánykori nevén, Nagy, mindössze húsz éves volt, amikor férjhez ment élete legnagyobb befektetéséhez, Miklóshoz. A vagyonos családból származó férj oldalán, kijárt neki a pompás bazilikai esküvő, a Dunára néző villa a budai oldalon, a fényes társasági élet a budapesti elitek körében és persze a megszámlálhatatlan luxusutazás. Tévedés ne essék, Teri nem a pénzért ment férjhez, egy mindent elsöprő szerelem volt, de az ő fejében is élt egy kristálytiszta elképzelés arról, hogy milyen lenne számára a tökéletes élet, pont úgy, ahogy mindannyiunk fejében is. Nem szólhatjuk meg őt ezért, neki összejött. A tökéletes élet igazából akkor vált álomból valósággá, amikor férje üzleti ügyei a görög szigetvilágba hívták és a nagyvárosi életből a paradicsomi miliőbe csöppentek meghatározatlan ideig. Az üzleti ügyekből végül honfoglalás lett és Dallos Teri a paradicsomban élhetett, amíg ki nem lehelte gyönyörű lelkét.

                    Évekkel később, amikor már lehorgonyoztak Korfu szigetén, Teri a tornácon üldögélt, nádból font karosszékben. A napfelkeltét nézte, gőzölgött kezében az erős fekete, óriási rózsás, selyem köntöséből kikandikált napbarnított bőre. Vállára hulltak mézbarna, hullámos hajfürtjei. Zöld szembogarával játszott a buja növényzeten át bekandikáló napsugár. Olajfák tartottak némi árnyékot, meg a magasra nőtt pálmafák, de tudta, hogy már csak idő kérdése és áthatol rajtuk a füllesztő, mediterrán nyár. Csend volt. Csak a kabócák zengtek szüntelen, de az évek során ez oly természetessé vált számára, hogy Teri nem is igazán hallotta őket.

 

                    Meggyújtott egy albán cigarettát, majd a végtelen tengerbe veszett a tekintete. Ekkor lett figyelmes valami furcsa dologra a kert végében. A férje lépett ki mellette a tornácra, homokszínű lenvászon nadrágot és törtfehér inget viselt. Csókot lehelt felesége homlokára, majd az egyik hófehér oszlopnak támaszkodott és szaporán szürcsölgetni kezdte saját bögréjének gőzölgő tartalmát. A napkorongba nézett. A folyton mozgásban lévő embertípust testesítette meg. Mindig is mondta neki Teri, hogy te Miklós, ülj le és élvezd már egy kicsit ezt a csodaszép életet. Miklós csak legyintett, neki más véleménye volt az élvezetekről, mintsem üldögélni a kert izzasztó hőségében. - Mond csak Miklós, mi az ott a fák alatt, a kert végében? – kérdezte kíváncsian. Férjét felvillanyozta a kérdés. Örült, hogy végre észrevette felesége is, változás történik a birtokon. – Építek egy kis házat, csak kettőnknek, ha megöregszünk, sokkal otthonosabb lesz, meglásd! – Teri nem hitt a fülének, minek nekik egy kis kunyhó, amikor ott áll mögöttük az az álomszép, fehér oszlopos, sárgára festett kőház, számos szobájával, fürdőjével, a kényelem minden elképzelhető formájával, melyet ideköltözésük napján választottak ki szerelmük bimbózásában. – Legyen, ahogy te akarod, Miklós, de szerintem csak a kilátást fogja eltakarni! – Miklós nem szólt semmit, csak mosolygott deresedő bajsza alatt. Volt pár év korkülönbség közöttük, mely egy egészen eltérő világképpel párosult.

                    A kis lak elkészült és valóban elállta a tengerre néző kilátást. Mérgelődött is érte Teri, de nem szólt semmit. Belenyugodott, hogy ő csak egy szép kis, aranysárga nyakú, olíva poszáta a díszes kalickában. Igazából szerette ezt az életet, és valójában férje döntéseiben is bízott. Mindig számíthatott rá, védelmet nyújtott neki, ledönthetetlen várfalként tekintett fel rá. Ketten maradtak, a gyerekek távol voltak, otthon jártak iskolába és lelke mélyén tudta, hogy nem is fognak visszatérni sohasem. Párt találnak maguknak, letelepednek, családot alapítanak és örülhet, ha meglátogatják öregkorára. De nem bánta. Ha hiányoztak is, valamiért elnyomta magában. Nem volt anyatípus, és nem volt honvágya sem. A legszebb életet élhette, gondok nélkül, paradicsomi környezetben. Nem is tudott mást elképzelni, bele betegedett volna, ha vissza kell költöznie Budapestre.

                    Egy valami mégis csak bosszantotta: a házi manók felbukkanása. Nem tudta honnan jöttek és azt sem, hogy hová tűntek el néha hosszú időre. A bosszantó az volt, hogy folyton visszatértek. Miklós sosem látott egyet sem és csak nevetett felesége hóbortjain. Terit ezért pedig folyton ette a méreg és még nagyobb hévvel hajkurászta az eszén mindig túljáró kis manókat. Tisztán emlékezett az első találkozásukra. Egy nyakéket keresett, szőrén-szálán eltűnt, már meggyanúsította a szobalányt, a szakácsnőt, a házvezetőnőt, a kocsist, sőt, még a férjét is. De mindhiába. Lassan már mindenki azt hitte, hogy elment a szép esze. Végül, egy váratlan pillanatban került elő a nyakék, az öltöző padlóján, indiántáncot jártak a manók körülötte. Teri nyomban elájult. Napokig kezelték. Aztán mindenki megnyugodott, a manók meg beköltöztek a házba, végérvényesen. Miklósnak és a háztartásbelieknek meg kellett megszokniuk, hogy ezután ők is itt élnek. Mindig elcsenték az ékszereket, állandóan csúfolkodtak, ha Teri mérges volt valakire, folyton kövérnek kiáltották ki, ha túl sok csokoládét evett, azt mondták rá, hogy öreg, ha nem festette haját és nem töltött elég időt a budoárban. A legrosszabb az volt, amikor benedvesítették a cigarettákat és ő nem tudott meggyújtani egyet sem. Teri azonban mégsem tudott haragudni rájuk, még azután sem, hogy be kellett lássa, soha nem kerül elő a krokodilbőr retikülje. A manók mindig ott voltak neki, mosolyt csaltak arcára, és ha szomorú volt, megvigasztalták. Együtt öregedtek meg, Teri és a manók, hiszen kitartottak mellette férje halála után is. Amikor már ősz haja volt, és ráncos a bőre, mint a poros országút, sokszor mondta a szobalánynak, hogy szemtelen démonjait a sírba is magával viszi. Végül már nem maradt mellette senki, eltelt az idő, a hatalmas ház kongott az ürességtől, a család hiányától, az elüldözött cselédségtől és az elköltözött gyermekek kacajától. A manók is csak vánszorogtak, megesett, hogy napokig nem jelentkeztek. Sokszor már csak a vén csoroszlyává vedlett szobalány visszatérő kísértete bolyongott a szobák között, áriázott a fürdőkádban vagy éppen kirúgott a hámból a borospincében. Ilyenkor volt Teri csak igazán magányos.

 

                    A születésének centenáriumába begyalogolt Teri érezte, hogy nincs már soká a vég. Kitöltött egy pohár rozét és azzal vette be az esti gyógyszereit. Meleg volt odabent, hiába járt a ventilátor. Szívesen kilibbent volna az alkonyat hűvösére, mint ahogy tette azt ideköltözésük idején, de már csak botjára támaszkodva, meggörnyedve, fájdalommal átitatva tudott kicsoszogni a tornác levegőjére. Egy olíva poszáta röppent a vállára, majd azonnal tovább is szállt. Aztán újra visszajött és elidőzött egy picit a tornác korlátján. Szembe fordult Terivel, majd elröppent a kis kunyhó felé, mely ott állt a birtok túloldalán. Teri először érzett késztetést, hogy felkeresse a kis házat. Ha lassan és nehézkesen is, de átcsoszogott a fák alatt. A házikó tényleg pici volt, egyetlen szobából állt, melyhez egy aprócska konyha és egy parányi mosdó tartozott. De ami először megragadta Teri figyelmét, az a kis ház ablaka volt. Oda kopogott botjával és kinyitotta az ablakot. Ez volt az a kilátás, melyet eltakart a ház a tornácról. Csak innen sokkal szebb volt. Ott terült el alatta Paleokastritsa sziklás partszakasza és a tengerbe nyúló földnyelven az öreg kolostor. Az égen a sötétség fenyegető árnyai kúsztak feléje. Tudta, hogy a sziget túlsó oldalán, valahol a Canal d’Amourban, most készül a napkorong alámerülni a megtisztulás ígéretében. Elfordult a közelgő sötétségtől, mely az éjszaka hiénakutyáit festette eléje és most először körülnézett a titkos kis fészek homályában.

                    Alig volt pár dolog benne, mégis otthonosabbnak tetszett, mint a ház a birtok másik oldalán. Már nem jelentettek számára semmit a hatalmas terek, a porosodó szobák, a lépcsők, melyeket már csak nagy kínok által tudott megmászni, az üresség, az egyedüllét és a magány, melyek szörnyen mardosták lelkét. Amíg ott élt, hosszú éveken keresztül, hűségesen viselte magán mindezt. Most letette ezt a terhet vállairól. És hogy miért? Mert a kis ház falai nem híres festők munkáival voltak teleaggatva, hanem széthullott családja szívmelengető fotóival. Képrámákkal, melyekből megboldogult férje és rég nem látott gyermekei mosolygós arca nézett vissza rá. Pillanatnyilag ez volt a legszebb és legotthonosabb hely számára az egész világon. Férje iránti szeretete most teljesedett ki igazán és belátta, hogy nem kaphatott volna ennél szebb ajándékot a születésnapján. Elvirágzott porhüvelyét elöntötte a béke és a nyugalom, szíve pedig csordultig megtelt szeretettel. Volt egy tábla csoki a zsebében, melyet a manók elől rejtegetett. Felült az ágyra, kibontotta és a hosszú évek során talán először, jóízűen, az utolsó kockáig elszopogatta. Idáig már nem ért el a manók bűvös köre. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, lehunyta szemeit és mosollyal az arcán, gondtalanul aludt el. Eljött az idő, hogy jobblétre szenderedjen.