Fény az éjszakában

 Fény az éjszakában

Mély lélegzeteket szaggató, hangos horkolás töltötte ki a könyvekkel tele zsúfolt szoba félhomályát. A hintaszékben ült, elernyedt testtel, két ráncos kezét a lábára terített kockás pokrócon pihenő sárga borítós könyvre fektette. Ősz volt, odakint esett az eső, lomha súlyával rátelepedett a háztetőre. A kandalló pislákoló lángfoszlányai sejtelmes táncot jártak az arcán, ritmusosan akár egy spanyol ajkú táncosnő a Riói karneválon, melyre a falióra verte az ördögűző ütemet. Béke és nyugalom töltötte el egy kaotikus harctér színterét. Igaz, néhány nyársirató bogár még járt-kelt az állólámpa búrájának peremén és enyhe vizelet szag terjengett a levegőben, de egyéb semmi említésre méltó nem történt, csak a mindennapos és megszokott.

Hirtelen kinyílt az ajtó és egy középkorú hölgy lépett be, kötényt viselt a derekán. - Hoztam a teáját! - mondta. Az öregúr valósággal megszökte magát a hintaszékben, két kezével görcsösen megmarkolva a karfáját. – Azt hittem ránk szakadt a… Ne ijesztgess! - kiabált rá a meglepetés erejétől elhaló hangon, majd kifulladva roskadt vissza a székbe. – A mennyezet? Ne aggódjon apuka, bírtak ki még ennél többet is ezek a gerendák! – kacagott nagyot, majd a kisasztalra tette a gőzölgő teát. – Andrea, mért hívsz apukának? – kérdezett vissza bosszankodva az öreg. – Már olyan rég, hogy itt szolgálok… a megszokás ereje, azt hiszem… - gyöngéden elmosolyodott a kedves hölgyemény, majd a következő mozdulatával be is csukta maga után a szoba ajtaját. Az öregúr nagyot sóhajtott, majd legyintett egyet. – Ne felejtsd el megetetni a kutyát… - kiáltotta még utána, de hangja félig elhervadt az áporodott levegőben, tekintetét pedig az ölében pihenő sárga koperta rabolta el.

A könyv láttán, arca hirtelen felderült. A bozontos szemöldökei között húzódó völgyből világgá szaladtak a ráncok és a végtelen izgalom mohóságával nyitotta fel a borítót. Ma délelőtt találta az íróasztalon. Nagyon ismerős volt neki, de már nem tudta, hogy ki írta, és hogy miről szól. Bundás papucsával ellökte magát a rongyszőnyegtől és a recsegő, szúrágta padlón ringatózva, felütötte a könyvet a könyvjelzőnél, megnyalta mutatóujját és egy határozott mozdulattól a legfelső oldal sercegve csúszott el az alatta lévőn.

Rómában jártam. Az örök város utcáin. Elképesztő ez a város. Ez a nyüzsgés, a népek áradata, a kanyargós utak, melyek ütőérként pumpálják a vért az óváros elhalt, idő rágta szövetmaradványaiba. Mandulafenyők árnyékában sétáltam el a II. Viktor Emmanuel emlékműig, az olaszok csak mennyasszonyi tortának csúfolják, és milyen igazuk van! Kacagtam is rajta nagyokat.  Elérve a Velencei teret, visszanéztem a Colosseum irányába, ott magaslott Traianus oszlopa és persze az egész Forum Romanum. Hívogattak, de most, valami más járt a fejemben. A Velencei tér túlsó oldalán rátértem a Via del Corso-ra, mely egy nyílegyenes utca Róma óvárosában. A magas épületek árnyékot vetettek és sokszorosára erősítették fel az olasz hátköznapokra oly jellemző robogók harsonáját. Az ötödik utcánál letértem jobbra. Itt már sokkal nyugodtabb volt minden, elmaradt mögöttem a zajos főút zsivaja és felváltotta a nyugis kis kávéházakból kiszűrődő olasz temperamentum. Sokszor nehezemre esett eldönteni, hogy az ebédről beszélnek ekkora szenvedéllyel, vagy csak egy vérre menő harc előjátéka ez egész. Nem tudtam, hogy jó helyen járok-e, de amire kihajtogattam a mindig magamnál tartott várostérképet, a sok elnevezés és keszekusza úthálózat mögött, megjelent a Trevi-kút csodálatos sziluettje. Ahogy próbáltam közelebb férkőzni, az emberek áradata elsodort magával, és mint feneketlen örvény húrcolt egyre mélyebbre. A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy egy kút pereménél állok, ahová izgatott emberek pénzérméket dobálnak bele. Nem tudtam hol vagyok. Nem tudtam, hogy mit keresek itt. Nem tudtam, hogy hogyan találok haza. Hol van az otthon? Pánikba estem! Nem emlékeztem semmire. Megpróbáltam kitörni a tömegből, mely egyre jobban a kút pereméhez préselt. Nem kaptam levegőt és lassan kezdett elsötétedni körülöttem minden. Ekkor fogta meg valaki a karomat és segített átkelni az örvénylő tömegen. – Mi chiamo Andrea, parla italiano? – nézett rám aggódva egy olasz férfi…

Az öregúr szemei megteltek könnyel és erős fájdalom szorította görcsbe a gyomrát. Bal kezét a szájához kapta és elméjében a felismerés fáklyája megvilágította az utat a rá telepedett sötétségben. Ez volt az első alkalom. És ezt követte számos más is. Utazóként óriási csapás volt ez neki. Elfelejtette a városok nevét, az országokat, nem ismerte fel a hazavezető utat, sokszor nem emlékezett a saját nevére sem. Később Alzheimerrel diagnosztizálták. Akkor döntötte el, hogy naplót fog vezetni az életéről. Ez lesz majd a fény az éjszakában. Egy pillanatra a sárga naplóra tévedt a tekintete. Hiszen ez az ő naplója! Hiszem ezt mind ő maga írta, hogy emlékezzen. Hogy emlékezhessen! – Emlékezz, Újfalvi Pál! Az isten szerelmére! – próbálta felrázni elméjét trankvilláns szendergéseiből. Leszaladtak az első könnycseppek arca barázdáin. Öt éve halt meg a felesége. Alig egy éve a kutyája is. – Miért kell ezt újra átélnem? – zokogásban tört ki, az egész teste beleremegett. – Ó, én szerencsétlen… - sóhajtott nagyot. – Mit gondolhat rólam a lányom… - tenyerébe temette az arcát, keservesen fájt neki, hogy az olasz férfi neve olyannyira görcsösen fonódott össze lánya kilétének elhalványulásával, hogy szobalánynak nézte és Andreának nevezte el…

Ebben a percben éjfélt ütött az óra és a kakukk kiugrott a madárházból. Az öregúr összerezzent, tekintete elhomályosodott, elméje elsötétült és a felijesztett ember zavarával, mint aki most ébredt fel egy rossz álom kellős közepén, kábultan nézett szét a szoba nyomasztó sötétjében. Esett az eső. Súlyával a repedező mennyezetre nehezedett. Szorongva morzsolgatta ujjai között a kötött mellénye gomblyukát. Ez a tető egyszer ránk fog szakadni, ismételgette magában. Aztán figyelmét, az ölébe ejtett sárga napló iránti kíváncsiság ragadta el. Ma délelőtt találta az íróasztalon. Nagyon ismerős volt neki, de már nem tudta, hogy ki írta, és hogy miről szól. Bundás papucsával ellökte magát a rongyszőnyegtől és a recsegő, szúrágta padlón ringatózva, felütötte a könyvet a könyvjelzőnél, megnyalta mutatóujját és egy határozott mozdulattól a legfelső oldal sercegve csúszott el az alatta lévőn.