Tudtad, hogy a lápvidéken eltűnt emberek többsége soha nem kerül elő?

 

Puha léptei könnyedén elenyésző nyomokat hagytak a kagylótörmelékektől szikrázó homokdűnéken. A tengeri iringó népes társasága telepedett itt meg, melynek monoton mintázatán csak az itt-ott elszórt tehénlepények és kóborló ebek lábnyomai ejtettek maradandó foltot. A puha léptek gazdája, letelepedett az egyik magaslatra és egy darabig csak hagyta, hadd rabolja el megtépázott lelkét a végtelen tengerkék. Szőke hajába karolt a hűvös, őszi szél és egy szempillantás alatt, e furcsa páros, már kackiás táncra kélt. Könnyed, egyszerű és felettébb időtlen volt számára minden. A partot hatalmas hullámok nyaldosták és sirályok vijjogtak, túlharsogva mindent. Sehol egy lélek, kivéve a Szentgyörgy ág torkolatánál legelésző tehenek és borjak. De még az is oly távolinak tűnt, mint a fényévekre lévő napkorong az égen. A borostyán tekintet azonban többet látott, mint a part menti sekély és a távoli méreg kék közti különbség. És ahogy a valóságból kiragadott vándorlelke visszatért a hűvösre váltott szeptemberbe, valami megmagyarázhatatlan suhant át kifürkészhetetlen arcvonásain. Egy kis noteszt és egy írószert kotort elő vászonszatyrából, fellapozta, majd ha tétovázva is, de nekikezdett. A gomolyába felcsavart gondolatainak kusza fonalai vörös tintával felsértve itatták át a noteszben hullámzó hófehér ligeteket. – Drága Barbara, végtelenül sajnálom, hogy meg kellett öljelek…

Tudtad, hogy a lápvidéken eltűnt emberek többsége soha nem kerül elő?

I.

Az út porától, hamvas szürkére kopott fekete Jeep, rutinosan parkolt le a privát parkoló utolsó parkolóhelyére. Meleg, nyári napokat ígért a fűzfák lombkoronáján átszűrődő kora reggeli napsugár. A terepjáró fényei kialudtak, majd szinte egyszerre nyílt ki a két első ajtó. A sofőr melletti ülésről, egy copfba kötött, fekete hajú, igen karcsú nő szállt ki. Megigazította pántos fekete topját, farmer rövidnadrágját a fenekén, majd telefonjába merülve indult el a kikötő felé.

- Barbara! - kiáltotta valaki a nevét. - Szerinted a bőröndök maguktól fognak beugrani a motorcsónakba?

- Azt hittem, hogy a csomagokat megoldják tudod, a ... - csapott a fejére Barbara, majd visszafordult barátnőjéhez. Mariann grimaszolt, nézte hitetlenkedve, csípőre téve mindkét kezét, majd elmosolyodott és nevetésben tört ki. - Hurrá, nyaralunk! - kacagott mostmár Barbara is, telefonját lazán a farzsebébe dugta, visszaszaladt Mariannhoz, majd segített kipakolni a csomagtartóból a bőröndöket. - Tudod, nem ehhez vagyok szokva... - mentegetőzött, miközben napszemüvegét feltolta a homlokára. A nap pont a fekete szemeibe sütött. Hunyorgott picit. Tejfehér fogai pedig gyermeki bájjal villantak ki.

- Föld hívja Barbarát, ez itt nem a Maldív-szigetek... - gúnyolódott vele Mariann, akinek egyébként barátságos, kedves arca volt. Bár egyidősek voltak, tekintete komolyságot sugárzott és így idősebbet is mutatott nála. Szőke, hullámos haját éppen akkor igazította füle mögé. Fehér top volt rajta, vállaira pasztell színekben játszó kendő simult. Lábait hosszú farmernadrág takarta. Még utoljára benézett az autóba, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, aztán elkapta a majdnem ott felejtett szalmakalapját. A Jeep becsipogott, bezárva ezzel magát, a két nő pedig izgatottan indult el a kikötő irányába.

A népes kikötőben már várt rájuk a motorcsónak. Törzse hófehér volt, vászonfedele méregkék. A hajóforgalom keltette hullámok hatására oda-oda ütődött a stég falábaihoz. A méregkék vásznat vidáman cibálta a folyami szél. Nemsokára megérkezett a kapitány, meg az idegenvezető is és a várakozó utasok örömére megkezdődött a beszállás. Barbarának elsőként nyújtott kezet a kapitány, hogy besegítse a motorcsónak utasterébe. Magától érthető módon, Barbara ezt kivételezésnek tekintette, amit meg is köszönt egy kacér pillantással. Amire Mariann sorra került, már szinte mindenki a fedélzeten volt. - Hölgyem, mindkét bőrönd a magáé? - kérdezte tőle az idegenvezető, aki a sort zárta. Mariann csak akkor vette észre, hogy Barbara megint megfeledkezett az útipoggyászról. Bezzeg, ha itt maradna... De ebbe inkább bele sem mert gondolni.

Ahogy elszakadtak a parttól, úgy szakadtak el egyben az anyaföldtől és voltaképpen a civilizációtól is. A Duna Szentgyörgy ágán haladtak a Fekete-tenger felé. Nem volt körülöttük más, mint a végtelen mélységekig hömpölygő folyam, a part menti erdőszemek és az ezeket szaggató ligetek. A természet hangjai közé a motorcsónakok motorjának zavaró morajlása vegyült. A ligeteket néhol luxus komplexumok tarkították, de ahogy haladtak előre, egyre jobban elmaradoztak ezek és helyettük teret hódított a beláthatatlan természet. Mint valami örökzöld monstrum, mely éppen most próbálja bekebelezni az egész földkerekséget. A ligeteket lassan erdők váltották fel, a szellős fák közti árnyékos teret, sűrű cserjék, aljnövényzet és áthatolhatatlan sás. A Szentgyörgy ág felett pedig ott lebegett az ökoszisztéma lélegzetének ezerarcú amalgámja.

Több, mint fél óra utazás után, egy hatalmas komplexum vágott sebet a monstrum áthatolhatatlan pikkelyzetén. Az eddig szótlanul nézelődő Barbara hirtelen felélénkült és azonnal csinált pár fotót a telefonjával. Azt hitte, hogy megérkeztek. Barbara tényleg nem ilyen körülményekhez volt szokva. A szép modell karriert befutó nő, akiért egyértelműen döglenek a férfiak, és akinek az életét a hivatása, a kapcsolatai és persze a hódolói által kitaposott út, az utazások, a luxusszállodák és persze a végtelen kényeztetés töltötte ki. Családra nem vágyott, talán még a gondolattal sem játszadozott el soha. Ám követőit szoptatós dajka módjára táplálta posztjaival, bejelentkezéseivel és reels videóival a közösségi hálózatokon. Igazi influencer volt. Mariannra nézett, visszaigazolást várt tőle, de ő csak nemlegesen rázta a fejét. Barbara visszazuhant előző lelkiállapotába.

Mariann talán élvezte is kicsit a helyzetet, még kuncogott is az árnyékot tartó szalmakalap alatt. Barbara, aki sosem járt ilyen helyen, végtelenül elveszettnek érezhette magát. Mariann orvos volt, családorvos. És egy rejtett szépség, aki nem hivalkodik adottságaival. Életét teljesen kitöltötte a hivatása iránti lelkes rajongás. Családra nem volt ideje, pedig az lett volt az egyik legszebb álma. Rajongói neki is akadtak szép számmal, de leginkább idősek és mind a betegei. Két teljesen más világot és világszemléletet képviseltek. Sokszor fel is tette a kérdést magában, hogy mégis mi köti Barbarához, miért tudott barátságuk gyerekkoruktól fogva a mai napig kitartani? Talán furcsa mód ez a kapocs teremtette meg a két világ közötti átjárást, egy fajta biztonság érzetet, mely azt a megnyugtató látszatot keltette mindkettőjükben, hogy nem csak a saját világuk létezik, hanem megvan az a vékony szál, amin keresztül, kötéltáncosok módjára, átegyensúlyozhatnak a másik világába. Mariann, a lelke mélyén, ha tagadta is, de magának kívánta Barbara életét. Ugyanakkor félt is a nagyvilágú nőt játszani. Nagyon sokszor inkább csak elmerült egy könyv kényelmes vánkosán vagy csak vágyakozott a csendes birodalmak után. Pont ilyen volt a Duna-delta. Az égen éppen egy népes pelikán karaván vonult át. Fenséges látvány volt: lassú lomha szárnycsapásaikkal, mintha csak úsztak volna a kristálytiszta ég légáramlatain. Borostyán szembogarában visszatükröződött minden,  miniatűr pelikánok vonultak át a szemfehérje felé.

II.

Már egy óra is eltelt, mire megérkeztek Deltaszentgyörgyre. A parányi település a Duna-delta egyik legszebb helyszínén található, pontosan ott, ahol a Szentgyörgy ág és a Fekete-tenger találkozik. A partról számtalan móló szaladt a víztükörre. Ezek közül az egyikhez kötött ki a motorcsónak is.

- Nem mondod komolyan, hogy tudtad, hogy egy poros, földesúton kell átvonszoljuk magunkat a resort bejáratáig... - morgolódott Barbara a komplexum kapujában, miközben próbálta leporolni a homokszínre vált fehér sportcipőjét. - A semmi közepén vagyunk! Nem hiszem el, hogy ide rángattál el engem! - gesztikulált hisztérikusan. Nagyon mérges volt. Semmi jót nem várva nézett a bejárat felé. Mariann nem tudta, hogy mit mondjon, de leginkább attól félt, hogy nem tud elég megbánó arcot vágni hozzá és végérvényesen elneveti magát. Nyilván tudta, hogy hová jönnek. Bár kicsit őt is meglepték a körülmények, de teljesen pozitív értelemben. Úgy érezte, hogy az aszfalt mentes környezet, a resort körül elhelyezkedő privát, hétvégi házak és falubeli gazdaságok, ahonnan kiszaladtak a tyúkok és kotkodácsoltak, megnyugtatják, leveszik vállairól a terhet és azt a lelki nyomást, ami otthon terheli. Egy jókora fekete kandúr mosakodott a legnagyobb nyugalomban a kapu tetején. - Talán ez lenne a fogadóbizottság egyetlen életben maradt tagja? - kérdezte dühtől kipirulva Barbara. Mariann mostmár nem bírta nevetés nélkül.

Természetesen, a négy csillagos luxusresort, megfelelt Barbara elvárásainak is, amikor pedig beléptek a kezdetleges külsőt imitáló kapun és megpillantotta a nádfedelű házacskákat, bevallotta, hogy még Balin sem látott hasonlót.

- Látod, mondtam én, minden tökéletes! - nyugtázta a napot Mariann, mint aki mindvégig biztos volt a dolgában, titkon viszont rettegett attól, hogy valami balul sül el. A látszatot azonban fenn kellett tartani. Mindenki érdekében. Lassan pedig Barbara dühe is elpárolgott. Persze ehhez nagy mértékben hozzá járult a gyönyörű szobájuk, a tágas erkély, a deltára néző kilátás és persze a kedves személyzet. Ez volt Barbara világa. Minden ami azon kívül esett, hihetetlenül feszélyezte. Egy kis pihenés után, azonban teljesen feloldódott. Formás idomait belepréselte egy parányi fekete fürdőruhába, majd fekete napszemüvege mögé rejtőzve telepedett le egyik napágyra a medence szélén. Mariann, pár perc erejéig tett egy kitérőt a pool bárig, ahol pezsgőt rendelt. Barbara ehhez volt szokva, Mariann pedig kellett tartsa a szintet. Igaz, ki nem mondta volna soha, de magának derekasan bevallta, hogy ölni tudna most egy italért.

- Remélem nem szándékozol egész nap a tűző napon ülni. Porrá fog élni a bebiztosított modell tested! - nyújtotta át a hideg pezsgőt Barbarának.

- Pontosan erre vágyom most! - mondta kielégülten Barbara. Mariann számára nem volt teljesen egyértelmű, hogy a napégésre vagy a hideg pezsgőre célzott vele. De elengedte a dolgot. És inkább behúzódott az árnyékba, ahol egyből felhajtotta a pezsgőt.

- Hozhatok még egyet hölgyem? - kérdezte a pincér. Mariann tétovázott picit. Otthon azonnal rávágta volna hogy nem, köszönöm, de most nem volt otthon, így csak annyit mondott, hogy igen, legyen szíves!

Késő délután lesétáltak a tengerpartra. Alig volt pár ember a láthatáron. Vad part volt a javából. Mariann úgy érezte, hogy béke költözik a lelkébe. Bár lehet, hogy csak a pezsgő bódította el ennyire, de nem érdekelte, örült, hogy Barbarával végre egy hullámhosszra kerültek, a gyerekkorukról beszélgettek és az előttük álló terveikről. Olyan volt minden, mint régen: csak ketten. Egészen addig sétáltak, ahol a Szentgyörgy ág beleömlött a Fekete-tengerbe. Sirályok vijjogtak a naplementében. Mariann kagylókat gyűjtögetett.

- Ígérd meg, hogy álljon közénk bármennyi like, mi mindig együtt maradunk! - szólalt meg Barbara teljesen komolyan. Mariann nem bírta nevezés nélkül, úgy fogta a hasát, hogy a vöröslő hullámok a lábáról majdnem leütötték. Barbara rosszallóan húzta össze a szemöldökét.

- Ígérem! - tette a szívére a kezét meghatódva, miután megértette, hogy Barbara nem hülyéskedik, és az örök barátság pecsétjeként, megölelte. Így indultak vissza, Deltaszentgyörgyre.

Vacsora után, Mariann a kerti jakuzziba vonult el, hogy újra befejezhesse kedvenc könyvét, amit az évek során már rongyosra olvasott. Az Elfújta a szél azonban megunhatatlan volt. Felnézett az égre, de éppen csak a legfényesebb csillagokat látta, mert a perzsa selyemakácok lombkoronája a csillagmintás eget szinte teljesen eltakarta. Mariann arra gondolt, hogy milyen zajos is a csend. Az éjszaka végtelenül nyugodt volt, a megszokott városi zajoknak se híre se hamva, ugyanakkor az apró neszek, a békák kuruttyolása, a titokzatos csobbanások, távoli kutyaugatás, mind-mind felerősödtek.

- Isteni volt a hal! Örülök, hogy rá beszéltél! - lelkendezett Barbara, amikor odaért a jakuzzihoz, egyik nyugágyra dobta a törölközőjét, majd ő is elmerült Mariann mellett a habokban. - Muszáj volt egy kicsit pihennem! Teljesen elájultam az estétől...

- Egészen pontosan tengeri aranypértől vagy a titokzatos idegentől a bárnál? - csapta le Mariann a könyvet a Jakuzzi mellé a fapárkányra. Kíváncsi tekintettel várta Barbara reakcióit, miközben megigazította sárga fürdőruháját. Barbara eltakarta fekete hajával az arcát, majd mesélni kezdett. Sejtelmes volt, mint egy arcát eltakaró arab táncosnő. Az igazság az, hogy halálosan vonzotta magához az idegen, jóképű, gazdag férfiakat, akik egy mosolyáért bármit boldogan megtettek érte. Könnyedén az ujjai köré csavart bárkit. Amikor Barbara befejezte a mesélést és egy pillanatra mosolygós arca egybeolvadt a kert fényfüzérjeivel, Mariannak eszébe jutott, hogy mit is akart neki mondani.

- Holnapra kitaláltam magunknak egy zseniális programot! - újságolta Mariann teljesen felvillanyozva. - Vacsora után sétáltam egy kicsit a házak között és találtam egy halászt, aki szívesen elvinne egyet csónakázni! Biztos klassz lesz! - Mariann nagyon lelkes volt, Barbara pedig humorosan, ujjával elnyisszantva saját torkát, nyelvét kinyújtva, próbálta jelét adni, hogy mennyire örül ennek a privát szféráját sértő zseniális kalandnak. Mindketten kacagtak.

III.

Másnap, reggeli után hagyták el kikötőt. Átkeltek a folyón, majd a legközelebbi elágazásnál elnyelte őket a delta útvesztője. Mindössze csak hárman voltak, Barbara, Mariann és Sandu, aki a kapitányuk és az idegenvezetőjük is volt egyben. Voltaképpen egy helyi halász volt, aki némi pénzért szívesen megmutatta a környék látnivalóit, hiszen itt nőtt fel, neki a kisujjába volt mindez. Barbara kicsit ódzkodott a helyzettől és a szedett-vedett öltözetű, gumicsizmás, kissé elhanyagolt külsejű, borostás férfi sem volt az ínyére, de mivel látta, hogy Mariann egészen barátságos vele, próbált ő is hasonlóan viszonyulni. Elvégre csak egy egyszerű halász, nem egy szigonnyal vadászó sorozatgyilkos. Bár, ahogy kigondolta, már meg is vétózta a gondolatmenetet.

A csatorna, amin haladtak, egyre jobban összeszűkült. Egy közeli tó irányába tartottak, melyet Sandu ajánlott nekik, arra fogadkozva, hogy ott majd egy igazán szép élményben lesz részük. Fejük felett a fák lassan összezártak, és a két oldalt benyúló ágak súrolták a csendesen doromboló motorcsónak oldalát. Néhol egy-egy láthatatlan madár röppent fel, máskor nagy, hófehér kócsagok figyelték őket mozdulatlanul. Kissé ijesztőek voltak, vallotta be magának Mariann és egyre nagyobb nyomás nehezedett rá csak úgy a semmiből. Egyikük sem szólt egy szót sem. Sandu az utat figyelte, Barbara a szem számára áthatolhatatlan sást fürkészte, Mariann pedig csak egyszerűen várta, hogy megpillantsa a tavat.

- Tudtad, hogy a lápvidéken eltűnt emberek többsége soha nem kerül elő? - kérdezte Barbara, miközben vérfagyasztó nyugalommal tekintett az előtte elterülő, fojtogató végtelenbe. Volt valami csontig hatolóan rémisztő és felzaklató a hangvételében. - Nemhogy élve, de még az oszladozó holttestük sem...

- Ez most nagyon nem segít! - markolta meg görcsösen Mariann a csónak szélét.

- Nyugi, csak ugratlak! - próbálta mostmár viccesre fogni Barbara, amikor látta, hogy Mariann mennyire megijedt. - De ha az aljnövényzet nem emészt meg, még mindig ott vannak a lápi emberek, akik...

- Sakál! Ott! Jobbra, a fák alatt! - kiáltott rájuk hirtelen Sandu és kezével a fák fele mutatott. Elég volt egy óvatlan pillanat, fejét belevágta egy belógó, vastagabb faágba és majdnem kifordult a csónakból, jócskán kibillentve egyensúlyából azt. Barbara és Mariann egyszerre sikítottak fel, azt sem tudták, hogy hová kapják a fejüket. A vér is meghűlt az ereikben. Sandu csak a jártasságának és a józan eszének köszönhette, hogy nem esett azonnal a mélyzöld színű vízbe. Mikor visszanyerte egyensúlyát és elkapta a kormányt, csak azután vette észre a halálra dermedt lányokat. - Ó! Sajnálom, csak a sakált szerettem volna megmutatni... nem minden nap lehet ilyen szép példányt látni... - szabadkozott és kérte az elnézést.

- Sandu! Majdnem megállt a szívem! - kiabált rá Mariann, amikor végre visszanyerte lélekjelenlétét. - Meg is ölhetett volna minket. - Sandu erre már nem reagált semmit, mert egy újabb faág lógott be, melyet az utolsó pillanatban sikerült elkerülnie. Mariann és Barbara is lehúzták a fejüket.

- Nemsokára ott vagyunk! - fordult hátra lelkesen mosolyogva Sandu és csakugyan, pár perc múlva, a csatorna kitágult, a sűrű növényzetet felváltotta a zsenge sás és szemük elé tárult egy hatalmas tó, melynek felszínét teljesen beborította a sok pelikán.

- Istenem! Ez gyönyörű! - állt fel a kapitány mellé Mariann. Barbara eközben élőben jelentkezett be az Instagramon. A tavon nem volt más senki, csak ők és a pelikánok népes serege. Sandu megpróbált minél közelebb lopakodni, hátha karnyújtásnyi távolságból is sikerül őket szemügyre venni. Vászonra illő látvány nyújtott, a földre szállt mennyország maga. A békéjével és a tisztaságával, Mariann úgy érezte, hogy nem tapasztalt még soha ehhez foghatót a földön.

- Ahm... - köszörülte meg a torkát Sandu... - Még egyszer elnézést az előbbiért, igazán nem akartam megijeszteni magukat... - majdnem suttogott. Megigazította sirmi sapkáját, majd óvatosan elfordította a csónak kormányát. De túl közel mentek. Hirtelen a mozdulatlan sereg megbolydult és hatalmas szárnycsapások közepette felemelkedtek a levegőbe. Mint valami lassított felvétel, behemótok módjára, lomha mozdulatokkal emelkedtek fel a víztükörről, beborítva az egész eget. Káprázatos volt. -Most mutatok valami még szebbet! - suttogta újra oda Mariannak és mire a pelikánok elhagyták a tavat, ők is eltűntek egy újabb szűk csatornában. A szűk csatorna egy kis tóra vezetett. Majd egy újabbra. Majd megint egy másikra. Teles-tele hófehér tavirózsákkal. Mariann ott maradt Sandu oldalán és örömmel hallgatta, ahogy a rezervátumról beszél. Valamiért elvarázsolta ez az ismeretlen, borostás férfi. Soha nem látta még, de mégis ott volt benne ez a furcsa érzés, amit nem tudott megmagyarázni. A józan eszének akart ellentmondani. Ismerte ezt a férfit. Pedig nem így volt.

A délutánt külön-külön töltötték. Barbarát meghívta titkos hódolója egy újabb italra. Mariannt pedig Deltaszengyörgyre vitte magával Sandu. Sétáltak a hagyományos halászházak között, Sandu megmutatta otthonát, majd spontán módon betértek egy szabadtéri moziba, ahol hideg sört ittak és hot dogot ettek. Mariann valami megmagyarázhatatlan otthonosságot érzett a férfi mellett. Vonzódott hozzá? Talán igen, de ezt ő maga sem tudta volna eldönteni. Csapzott külseje nem ígért semmi biztatót, mégis volt egy karizmatikus kisugárzása, amitől szabadulni nem tudott. Vajon ezekről a lápi emberekről beszélt neki Barbara? Talán a kedvességükkel sodorják a hiszékeny, tehetős nőket végzetükbe?

A nap emlékeitől ittasan sétált be a resort kapuján Mariann. Szandálját lecsatolta és úgy lépkedett a naptól átmelegedett köveken. Idáig fújt a tengeri szél, ellágyította végtagjait, csak vonszolta magát a szobájuk felé. Barbara az erkélyen ült és bort ivott. - Mesélj... - mosolygott Mariannra, majd hellyel kínálta a mellette lévő karosszéken. Mariann felkucorodott, belebújt egy lehelet könnyű takaróba, majd bort kért. Sokáig ültek így, nézték a csillagokat, meg a telire hízott holdat. Aztán Mariann mesélt. És furcsa módon, annak ellenére, hogy Barbarát egyáltalán nem érdekelte a szegény halászlegény, tudott azonosulni Mariann érzéseivel. Amikor ilyen, mélységes érzésekről és intenzív tapasztalatokról beszélgettek, a két nő eggyé tudott válni. Ilyenkor nem számítottak a köztük lévő különbségek és szakadékok. Vagy talán csak ilyenkor döbbentek rá arra, hogy mennyire éheznek a másik élete után?

- Ma este csináljunk valami izgalmasat, valami vakmerőt! - tört ki az ötlet Barbarából. Felhajtotta a maradék bort, elvette az üveget, kezével intett Mariannak, hogy ő is tegyen így, majd újra töltötte a poharakat. - A ma éjszakára! - olyan lendülettel koccintották össze a poharakat, hogy a Barbara pohara eltörött. - Hoppá! - takarta el kezével a száját, majd elkacagta magát. - Azt hiszem becsiccsentettünk... - kuncogott. Mariann szintén. - Kössünk el egy csónakot és evezzünk le tengerig! - jött a hirtelen ötlet és már fel is ugrott a helyéről, hogy felsegítse Mariannt.

- Hogy mit csináljunk? - kérdezett vissza Mariann, mint aki nem értette jól a dolgot. - Nem veszélyes ez egy kicsit? - Barbara legyintett, majd felráncigálta a másik lányt a székből.

- Pont ez a lényeg, csináljunk valami őrültséget! Amúgy is már ideje lenne valamit posztolnom az Instagramon. Telihold van. Tökéletes lesz a megvilágítás! Csak úgy dőlnek majd a likeok! - lelkesedett fel teljesen Barbara és berángatta Mariannt a szobába.

Fél órával később már a mólón jártak. Csendesen nyaldosták a hullámok a stég faoszlopait. Élénk hangkavalkád fogadta őket a parton. Valóságos éjféli szerenádot adtak a békák. Elkötöttek egy evezős csónakot és hagyták hogy hadd sodorja őket a hömpölygő Duna. De ahogy közeledtek a tengerhez, az ellenáramlatok és örvények erősen kezdték mozgatni a csónakot.

- Barbara, nem tudom mennyire biztonságos ez, szerintem jobb ha visszafordulunk... - győzködte Mariann a másik lányt, de mindhiába. Hajthatatlan volt, mintha a halálba menekülne. - Mindketten itt halunk meg! - ordította mostmár neki Mariann.

- Várj! Azonnal megcsinálom a videót és már mehetünk is, szépen kievezünk a partra és gyalog visszasétálunk a resortba. - Barbara felállt, előkapta mobiltelefonját és máris elkezdett pózolni. Fel sem fogva a fenyegető veszélyt.

- Ülj már le, bele fogsz esni a vízbe! - kiabált neki kétségbeesetten Mariann. - De már késő volt, egy nagyobb hullám telibe találta a csónakot és Barbara a hullámok közé zuhant. Mariann megfagyott. Meg sem tudta emészteni, hogy mi történt, Barbara görcsösen kapaszkodó kezével próbált visszamászni a csónakba. Mariann odabotorkált és megragadta Barbara kezét. Aztán újra lefagyott. Nehéz volt Barbarát tartani. Egyre nagyobb súlyként nehezedett a karjára. Úgy érezte, hogy őt is magával húzza a tengerfenék mély árkaiba. Nem akarta. Nem akarta ezt tovább. Fel akart szabadulni. Szabad akart lenni. A bénító érzés kígyó módjára tekeredett a nyakára. Ki akarta szorítani belőle az oxigént. Nem! Nem lehet! Hirtelen kitisztult a feje. Lefejtette a bilincsként csuklójára zárt kezeket és ellökte magától. Barbara sikítva esett vissza a vízbe. Átcsaptak feje fölött a hullámok, teljesen elmerült, aztán újra a felszínre tört. Kapálózva, mindenre elszántan küzdött az életben maradásért, de a csónak peremét már nem tudta elérni. Mariann gyorsabb volt és a fejétől fogva a mélybe taszította. Barbara kétségbeesve próbált levegőhöz jutni. De Mariann nem engedte, ott végzett vele egyszer s mindenkorra, karnyújtásnyira a biztonságot jelentő csónak peremétől. Még látta, ahogy Barbara teste megvonaglik és halálra fagyott tekintetével rá mered, majd átcsaptak fölötte a hullámok és elragadták az ellentétes örvények...

- ... s bár a valóságban nem halhattál meg, mégis a lelkem tetemes része veled pusztul el azon az éjjelen. Azt mondtad nekem, hogy a lápvidéken eltűnt emberek többsége soha nem kerül elő. Nemhogy élve, de még az oszladozó holttestük sem, emlékszel? Igazad volt, Barbara. Vannak holttestek, amelyek sosem kerülnek elő, ahogy a tied sem. Lelkem mélyén mindig te akartam lenni, hírnévre vágytam. Kitűnni a szürkeségből és nagyvilági nő lenni, akiért élnek-halnak a férfiak. De én, a bátortalan, nem ezt akartam. Akkor ezt még nem tudtam, sőt tagadtam. De lelkem megmaradt része szabadságra vágyott. Felszabadulást a nyomasztó vágyak alól. Könnyűvé válni akart. Csendet. Nyugalmat. Nemcsak a világban. Hanem itt, idebent egyaránt. Tudtomon kívül ebbe az irányba haladtam. Ebbe az irányba vezéreltél és megadtad nekem a lehetőséget, hogy erőt gyűjthessek és magamhoz ragadhassam azt az esélyt, amire sohasem vágytam. És lám, mégis! El kellett pusztítanom önmagam, hogy élhessem azt az életet, amit mindig s akartam. Kedves Barbara, a halálod felszabadított. És csábító démonjaid, a hullámokkal vesztek oda a telihold ezüstös fényében. A nyár eltelt és a delta vidéke folyton változik. Ahogy benne változunk mi is. Soha nem tértem haza. Megszakítottam kapcsolatomat a külvilággal és praxisomat átkérettem Deltaszentgyörgyre. Nem, már nem lakom a fényűzésben. A csendesebb szomszédságba költöztem. De megtaláltam azt, amire mindig is vágytam. Otthonra leltem...

Köszönettel,

Kovács Mariann Barbara

u.i: önmagunk legyőzése a legnehezebb...